Ez az ember rendkívül fájdalmas utat járt be életének egy szakában. Elkerülhette volna…

Elkerülhette volna ezt a megrázóan nehéz ösvényt, ha valóban nyitott szemmel, bátran és hittel él. Ha felismerte volna, hogy építkezni kell az élet minden területén nem csak vágyakozni, és nem jelentéktelen az első aprócska elem amit palotájába épít. Sőt, végül az válik a legfontosabbá. A kezdet, mert végre elindult valamerre…

Ő azonban csak vágyakozott, nem hallgatott senkire és így nem találta életének célját, elveszettnek érezte magát.  

Vajon miért? „Talán mert nem hitt a szavaknak, talán mert félt a szavaktól, és nem látta önmagát. Nem lehet tudni…”

Nem figyelt az útját szegélyező tüskebokrok karcolásaira sem, melyek sírva jelezték: rossz irányba halad. Így olyan rengetegbe került ahol már nem kerülhette el a halált, s végül ezer töviskarom tépte véresre lelkének házát. Baleset érte…

E trauma során olyan súlyos sérüléseket szenvedett el, hogy orvosilag nem láttak esélyt a teljes felépülésére, még az életben maradására sem, azonban egy dacos és immár céltudatos menetelés vette kezdetét az ismételt emberré válásának útján. Felébredt végre, így kifelé haladt már a rengetegből, és embert kezdett építeni. Fájdalmaktól véres munka, gyötrelmes út, gyötrelmes ébredés volt…

Ez az ember én vagyok.

 Valamikor, talán közvetlen a baleset után vagy az egyhetes kóma ideje alatt, egy erős szellemi tapasztalásban volt részem ami örökre megváltoztatta az életem. Bepillantást kaphattam valamibe, amit földi szavakkal nem lehet megfogalmazni, hiszen csak egy érzés ami lelkemben maradt utána. Hoztam egy megnyugvást, egy megerősítést. Ez a belső, mély tudat biztosít afelől, hogy a földi értelemben vett életnek oka és célja van.

Amint újra megtanultam járni és megfelelően kommunikálni, tanulni kezdtem. Elvégeztem egy gimnáziumot, és egy főiskolát. Gyógypedagógus lettem, és most tapasztalatból is dolgozom.

Fájdalmas tapasztalatból…

 

A következő néhány oldalon történetek olvashatók a halál pillanatáig.

Kizárólag a Te döntésed, hogy mit fogadsz el a szavakból…

 

EGY KEZDETI MOMENTUM

Belépett az épületbe a hatalmas kopott, és nyikorgó ajtón át. A folyosón, a falon, egy tábla függött, amit néhány hasonlókorú fiatal nézett. Úgy tűnt keresnek valamit.

Odaállt, mert látta már, hogy a nevek és terembeosztások voltak felírva a kitűzött papírokon. SZK. 1/A 208. terem. „ez lesz az”

• Sziasztok. – mondta kissé bátortalanul mikor az osztályba ért.

A többiek közül néhányan visszaköszöntek, de hangjukban érezhető volt a feszültség. Mindenki akkor volt ott először, mindenkinek új volt a környezet. Majd beszélgetni kezdtek, végül belépett a tanár. Ezzel hivatalosan is megkezdte az osztály az elsőéves tanulmányait. Egy hét múlva már összehaverkodtak, sőt egynéhányan barátságot is kötöttek. Az első tanévet 4,6-os átlaggal végezte, azonban szüleinek ez időtáji válása nagyon megviselte. Persze ezt nem ismerte el senkinek, még önmagának sem. Mégis egyre többet ment a haverokkal csavarogni, és egyre többet maradt ki otthonról egész éjszakákat, néha napokat is.

Az iskolában összeállt az osztály keménymagjával, együtt jártak az iskola stúdiójába zenét hallgatni, na meg persze lógni az órákról.

Inni kezdett az új haverokkal, olykor még az iskolába is alkoholt csempésztek. Már amikor az épületben tartózkodtak. Hiszen többet voltak már az utcákon, parkokban, tereken, na meg a szomszédkerületi leányiskolában, mint az órákon. Ennek az életmódnak egyenes következménye lett, hogy a másodikos félévet már két tantárgyból bukással teljesítette.

• Sebaj, évvégére kijavítom.

Mondogatta, miközben szó-szerint gyakran csak buliról bulira járt.

 A második tanév vége nagyon hamar elérkezett…

1992. június elején

Az osztályfőnök elővette a naplót, s kinyitotta, ami egy hideg sóhajt hintett szét az osztályon, majd olvasni kezdte a neveket az osztályzatokkal együtt. A nevéhez ért:

• Irodalom elégtelen, nyelvtan elégtelen. Ez persze kiegészítve a testnevelés elégtelennel, évismétlést jelent. –mondta szárazon.

Ekkor jeges kéz fogta át a szívét. „Hát megtette!” gondolta, s érezte, hogy nem sokáig tudja tartani a szemébe tódult könnytenger feszítését.

A tanár számára ekkor már nem létezett mint az SZK 1/A tanulója, hiszen megtette amit meg kellett tennie…

A fiú elcsukló hangon szólt hozzá:

• Kimehetek a mosdóba?

Már-már kitört belőlem a zokogás…

• Mi? Ja, persze.

Felelt az osztályfőnök, lazán intve az ajtó felé, és olvasta a következő nevet a naplóból.

Ő ezt már alig hallotta, majd kiért a mosdóba, és hangos zokogásban tört ki. Nem érdekelte most semmi, nem érdekelte még az sem, hogy ezért talán meginoghat a barátok szemében a tisztelet.

Kiment utána két haver.

• Basszus, ez durva! Jól elintézett! –szólt egyikük, hogy megrendülését kimutassa.

A másik fú nem beszélt, csak állt a falnál.

• Nagyon nem tudom mit csináljak. –mondta rekedten, miközben a fejében őrjöngve tomboltak a gondolatok: „Hogy jutottam idáig?! Mi történt velem?! Mindig szerettek a tanárok! A család szemefénye! Hogy jutottam idáig… Francba a világgal!”

Megtörölte a szemét és rágyújtott. „Akkor is megmutatom! Nekem lesz igazam!”

Majd néhány percnyi zaklatott beszélgetés és cigarettázás után, visszamentek a terembe.

Az óra folytatódott…

Az 1992/93-as tanévet tehát ismét másodikosként kezdte.

Új osztálytársakkal, azonban a régi cimborákkal…

Eredményei ezért megint jócskán elmaradtak a képességeitől. Félévkor természetesen több tantárgyból is megbukott. Közeledve a tanév végéhez pedig már a haverok is féltették.

• Mi lesz így? Ne légy ennyire hülye! –mondta az egyik cimbora a söröző kerthelyiségében.
• Á Semmi. Kijavítom. A tanár adott lehetőséget, hogy a jövő héten feleljek a kettesért. –nevetett vagány lazasággal.
• Oké, remélem megjön az eszed.

  Egy hét múlva ismét találkoztak.

• Na, hogy sikerült a javítás?
• Kiléptem.

 

Másnap reggel új íze volt a levegőnek. Kesernyés, üresen élettelen, semminemű…

Az ágyon feküdt, és azon gondolkozott, hogy vajon miért van ilyen íze a világnak…?

 

EGY UTOLSÓ MOMENTUM

Becsukta maga mögött az ajtót, és sietve elindult. Édesanyja sírását nem hallotta, de szívében érezte. Nem foglalkozott vele, mégis menekült előle. A lelkiismerete elől, ki tombolt mellkasában.

Tudta, hogy tévúton jár…

Lerobogott a lépcsőn, s kiért a szabadba, hol igen kellemes volt a levegő mit tüdejébe szívhatott. A szabadság lehelete…

Sötét volt, bár még nem éjszaka, de az emberek kezdtek már nyugalmukba vonulni az ablakok mögött. Néhányan épp ellenkezőleg, ekkor indultak dolgozni. Szerető családjuk nyugalmáért, otthonuk fényéért, vagy éppen csak önmaguk érdekében. Szánalommal, s megvetően nézett a járdán ballagó emberekre. „Bolondok…”

Majd az ablakokra tekintett, ami szomorúságot szült lelkében. Mivel melegség, nyugalom áradt a lakótelepi tömbház tekintetéből. Irigykedett, és sajnálta magát, mert ő nem lehetett részese egy ilyen családi fészeknek. Nem ismerte fel, hogy ez kizárólag őrajta múlt. Nem nézte tovább az aprócska csillagokat, elfordította fejét és rágyújtott utolsó szál cigijére. Menekült a cigarettafüst ködébe és a dohány erejének uralmába. Egy kis bódulatba…

Mindeközben arra gondolt, mint oly sokszor máskor is: „Nekem lesz igazam, majd meglátják!”

Beült kocsijába, és miután kattant az ajtózár, megnyugodott. Az egyedüllét védelmébe zárkózott. Ahogy megfogta a kormányt, erőt érzett magában, mert uralhatott valamit. Imádta ahogy beindult a motor, életre keltek a fém alkatrészek az ő utasítására. Cigarettáját a hamutartóba illesztette, és gázt adott. Nem ésszerűen, hanem erőteljesen, azért, hogy mindenkivel tudassa, belevaló fickó ő. A kerekek csikorgása fájdalmasan vágott a csendbe, az autó nekilódult. Erősnek érezte magát, hiszen most senki sem állhatott az útjába, pedig szánalmas volt, amit legbelül jól tudott, ezért görcsösen próbálta takargatni gyengeségét s félelmeit a külvilág elől…

Féktelen rohanása közben egy lassabb autó mögé ért, ami rendkívül dühítette, mert sietett. A haverokhoz…

Kiabált, erősen ráközelített a másik autó hátuljára, próbálta megelőzni. Az előtte haladó kocsiban egy anya utazott gyermekével, ezért vezetett óvatosan. Amikor érzékelte a mögötte lévő autó dühét, gyorsan lehúzódott, csendben szidalmazva a helyzetet. Ő úgy érezte győzött, s nagy gázzal hajtott tovább. Esztelenül, a város szűk utcáin. Megérkezett a szórakozóhely elé, ahova esténként járt. Az épület előtt még feszülten nézett körbe, hiszen idegen volt számára az egész világ. Eldobta szűrőig leégett cigijét. A járdára…

Ahogy belépett a füstös kocsmába és behúzta maga mögött az ajtót, ismét megnyugodott. Itt mindenkit ismert. Örültek neki. (lám, nem vagyunk egyedül…)

• Sziasztok! –köszönt a megszokott társaságnak.
• Hello cimbora! –fogadta K, miközben a többiek is üdvözölték.

Rögtön egy korsó sörrel kezdte az estét. Kocsival volt, de ez nem érdekelte, hisz nem érdekelte semmi sem.

Majd lerakta italát az asztalra és kért egy cigit, mert a pénzét másra tartogatta.

• Holnap buli lesz nálam. –szólt K.
• Nyolcra jönnek a többiek, lesz szalonnasütés, a piát összedobjuk. Na?
• Ott találkozunk. Most úgysincs munka.

Felelte, majd ismét a pulthoz ment mivel látta, hogy szabad a pókergép, ami a hátsó helyiségben várta áldozatait egy másik játékgéppel egyetemben. Pénze az persze most is kevés volt, de azt a keveset azért kockára tette néhány száz, esetleg ezer forint reményében. Leült a gép elé és játszani kezdett. Néhányan mellé álltak, figyelték játékát. Tudták, hogy sokszor eszelősen játszik, padlóig nyomja a gépet. Ami annyit jelentett, hogy a duplázási szorzót az utolsó lapig eltalálta. Néha… Most azonban vesztésre állt. Megint…

A monitor képernyője visszatükrözte arcát, szembenézett önmagával. Ez zavarta, ezért úgy helyezkedett, hogy eltűnjön a figyelő szempár. (kínzóan őszinte tekintet…)

A pénze tovább fogyott, egyre reménytelenebb volt a helyzet. Majd miután a monitoron az összeg ismét nullára redukálódott, szédülni kezdett.

„Rohadt életbe! Miért? Ki vagyok? Mi ez? Hogyan? Miért? Rohadt életbe!” Zajlott belső harca…

Néhány másodperc után erőt vett magán, megitta maradék italát és átült a haverokhoz. (egy cigaretta reményében…)

• Bukta? –kérdezte M.
• Hol érdekel… –felelte, miközben gyomrát feszítette a kilátástalanság érzete.
• Tegnap keményen betintáztam… Azt sem tudom, hogy mikor értem haza. –kezdte a beszélgetést M.
• Akkor holnap nem iszol mi?
• Hülye vagyok én? Nem hagyok ki egy bulit!

„Akkor jó.” Gondolta. Ha balhé lesz, úgyis M kerül a középpontba, a verekedés kezdeti veszélyeit magára vállalván.

Pár perc után elköszönt, megerősítvén, hogy másnap ott lesz a buliban. Kilépett a kocsmából, és büszkén tekintett frissen szerzett autójára. Különleges kocsi volt. Öreg, de sportos és stílusos. Mindenkinek tetszett akinek megmutatta, ezáltal pedig úgy érezte, most egy kicsit több lett a haveroknál. Nem volt még forgalmi az autón mert motorcserén esett át, de ez nem gátolta abban, hogy száguldozzon vele a városban. Ráadásul gyakran ittasan tette ezt, mivel erőt kapott az alkoholtól.        (a gyengék edzőjétől…)

Hazahajtott, hátha talál pénzt otthon, még ma este. Persze nem a sajátját, azt már rég elköltötte bulira, játékra. Időnként jutott csak pénzhez, bár akkor tetemesebb összegekhez is. Ami aztán igen gyorsan kifolyt kezei közül. Nagylábon élt ilyenkor, a másnapra nem gondolt. Kisebb éttermekben ebédelt, drága cigarettát szívott, és persze nagyobb téten játszott a nyerőgéppel is. (rövid ideig…)

A lakótelepi ház előtt bezárta kocsiját, és felfutott a lépcsőn. Az előszobában édesanyja hűvösen fogadta…

• Mikor lesz munkád? –kérdezte fiától.
• Nem tudom. –mondta, miközben magára csukta szobája ajtaját. Megelőzve ezzel egy beszélgetést.

Tudta, aznap már otthon marad, ezért hozzálátott a lefekvés előtti teendőkhöz. Fél óra múlva már az ágyban volt. „Csak lesz valahogy holnap.” –gondolta.

Levett egy könyvet a polcról, hogy utazzon kicsit a gondolatok szárnyán, mielőtt álomba merül.

Rongyos könyvecske volt már, sokat használt. Mégis, újra elkezdte olvasni. A csukott és a nyitott óriáskígyóval induló történetet…

Másnap reggel épp akkor ébredt, mikor anyja behúzta maga után az ajtót. Dolgozni ment…

Még csak fél hat volt, ezért tovább aludt. Szeretett aludni, mert olyankor megszűnt a világ, megszűntek a félelmek. Tíz után pár perccel kelt fel. Kiment a konyhába, nekidőlt az ablakpárkánynak és rágyújtott. Nézte az utcát, az autókat, és üres volt. (nagyon üres…)

Majd miután magához tért, és végérvényesen elfogadta, hogy az élete még mindig ugyanaz mint tegnap volt, nekifogott a keresésnek. Pénzt keresett, valami rejtekhelyet, ahol édesanyja pénzt tartott. Rejtekhelyet, mivel a feléje irányuló bizalmat már régen eljátszotta. Máskor is vett el értéket otthonról…

Nem talált semmit, csak egy gyűrűt anyja szobájában, egy dobozka mélyén. Megörült neki, mert tudta, pénzhez juthat általa. Be tudja adni az ékszerészhez. Azonban egy kicsit félt tőle. A gyűrűtől, hisz régi darab volt közepén kővel, s megkopva bár, de csendben, s örökre magában tartván rejtette gazdájának emlékeit. Elhessegette a félelmet, s arra gondolt. „Lehet, hogy pár nap múlva vissza is vásárolhatja a boltostól!” (önámítás…)

A terv tehát adott volt. Irány a piaci bazár, hol pár forintért átveszik az ékszert, mint ahogy máskor is, ha árura lelt. Izgalom lett úrrá rajta. És ha megint lebukik? De ekkor ismét az estére gondolt. „Marbi, búzasör, buli…” Elindult hát kezében a gyűrűvel. (egyetlen éjszaka…)

Odaadta az árusnak az ékszert.

• Mennyiért tudja átvenni?
• 4000 Forintot tudok adni érte. –felelte az ékszerész, miközben ügyelt rá, hogy ne találkozzon a tekintetük.
• –hangzott a döntő szó. (az üzlet megköttetett…)

A pénz megvolt, tele a cigarettatálca, a sör a kocsi hátsó ülésén. Nyugodtnak és vidámnak érezte magát. Csak nyugodtnak és vidámnak, hisz a boldogságot nem ismerte. Amikor az ékszerdobozra gondolt, a jól ismert hideg kaparást érezte mellkasában. Gyűlölte ezt a nyirkos ölelést, mi szívére fonódott, mert nem engedte feledni, hogy ismét csak önmagára gondolt, ismét fájdalmat okozott…  

Pár óra múlva besötétedett, eljött végre az indulás ideje. Szalonnasütés a havernál, ahova persze autóval ment. Arra gondolt, majd otthagyja és másnap, józanul érte megy. (maga sem hitte…)

Lezárta kocsiját az útszélén és belépett a kertbe. Mindenki ott volt már, a hangulat is kezdett felmelegedni.

• A kocsival mi lesz? –lépett hozzá K, aki még keveset ivott, így felfogta a veszélyeket.
• Azt hiszem itt hagyom, bár majd meglátjuk. –legyintett sokat sejtetően. Hisz már tudta…

Rágyújtott és kinyitotta első sörét. Készülődött a társaság a sütéshez, repkedtek a poénok. Az idő szép volt, jól indult az összejövetel. Pár perc után, megjátszott méreggel a hangjában felkiáltott.

• Mikor iszunk végre valami ütősebbet?
• Hozom már a lényeget. –vette a lapot M, majd felszaladt a hűtőszekrényhez.

Előkerültek az ütős hangszereknek nevezett alkoholok. Nagy vidáman és „férfias” bemondások közepette csökkent az alkohol mennyisége, miközben mindenkiben emelkedett a lazaság és bátorság érzete. (Ami nem is baj egy bizonyos szintig, azonban eme határon túl a feneketlen mélység és végtelen veszélyek várják az utazót.) Ő sem állt meg a kellemes határnál, tovább ivott…

Pár óra múlva eszébe jutott az autója. Máris felgyorsult szívdobogása az izgalomtól.

• Hoppá! Nem megyünk egy fullextrás kört?! –tette fel a kérdést a többieknek.
•  
• Dehogynem! Gyerünk! Nézzük meg mit tud a gép!

 

A sötétség által kel életre a fény szeretete.

De ne kergesd a sötétséget eszeveszett élettel, mert ha belekerülsz, rájössz: Hatalmasat hibáztál.

Próbálj hinni a szavaknak. Ne félj a szavaktól.

S neked most választási lehetőséged van:

„biztosan érezni akarod a gyötrelmet, vagy képes vagy hinni a szavaknak”

Hárman indultak egy kis kocsikázásra. Már az indulás első pillanatai is vészjóslóak voltak, mivel a fordulatszámmérő mindvégig a piros tartományban mozgott, kisebb kilengésekkel. A házfalak veszélyesen közel suhantak el az ablak mellett, a megállások pedig kézifékkel és kipördülve történtek. Eszelős rohanásuk egy kocsmához vezetett, hol barátokat sejtettek. Félelmetes sebességgel közeledtek az épület felé, az autó két utasa ordított, mert nem láttak esélyt a megállásra. Élvezte, hogy ő az ura mindennek, ezért is fokozta végletekig a veszélyt. Beletaposott a fékbe, alig 1 méterrel álltak meg a fal előtt. Nevetve szállt ki, és büszkén nézett körbe a kocsmánál. Itt is megmutatta mindenkinek az autóját, mielőtt visszaindultak volna a szűkebb haveri körhöz a kertbe. Azonban visszafelé már csak ketten mentek. A harmadik személy inkább később és gyalog szándékozott a társasághoz csatlakozni.

Néhány utcányi kerékcsikorgás, kipörgés és száguldozás után észrevették az egyik haverjukat a járdán. Padlófék. Á kiszállt az anyósülésről, az úton talált haver pedig beszállt a coupe hátsó ülésére. Azonban Á nem ült vissza a kocsiba, inkább gyalog folytatta az utat a házig. Ez volt a szerencséje…

Újra felhördült a gép hangja. 100-110-120. Az autó vadul üvöltve rohant a szűk utcán. Párszáz méter után jött egy kanyar balra, majd hirtelen jobbra, mitől a kocsi elszabadultan sodródott a padka felé. Elkapta…

Egy pillanat volt az egész. A kerék defektes lett, az autó irányíthatatlanul repült a falnak.

A lámpa egy másodpercre élesen megvilágította a téglakerítést, melyen felirat állt:

JÉZUS SZERET TÉGED

• Meghalunk!!!

Fájdalmasan erős csattanás hasított az éjszakába, majd csendbe veszett az idő. Mélységes csendbe…

 

És már tudtam. Legalább meg kellett volna próbálnom értelemmel alapozni a jövőt, s szívvel élni az életet…

(1975.09.19.)

(1999.05.01.)

 

Mindenki Istennek gondolja magát, és valójában mindenki Isten is, de csak a lelkében. A test most a fizikai világban létezik, sérülékeny és halandó. Ha én ezelőtt néhány évvel olvastam is ilyen történetet, az biztosan csak pár percig foglalkoztatott, s utána arra gondoltam: Velem ilyen úgysem történhet meg.

Hatalmasat tévedtem…

Te ne hibázz ekkorát!

Hidd el, nem éri meg…