A rózsa tövisekkel felvértezett fájdalmat hirdet, de szirmában ott lakik lelkének csodája…

 

Ne akarj lehajtott fejjel lépdelni életednek ösvényén, és csak a föld sarában hinni, mert ez esetben úgy élsz mint a szemellenzővel baktató ló, aki csak annak ismer jogot ami őelőtte látható…

A különbség annyi köztetek, hogy a ló akaratán kívül kapott beszűkült életteret, míg te a saját elvétett látásmódodból rajzoltál fekete világot magadnak. Pedig véleményt soha sem mondhatsz valamiről, egy általad tudatosan egysíkúvá tett látásmód alapján. Mert tudatos ez, mivel eleve nem akarod elismerni a szépet, elfordulsz tőle, mintha nem vennéd észre csodáját, amikor közeledbe kerül egy kincse a világnak. Viszont találkozásod a nyomorral, a szenvedéssel, önigazolást szül lelkedben, ezért rögtön rámutatsz lényére, hisz bizonyítottnak érzed álláspontod a fekélyes világot illetően. Igen egyoldalú hozzáállás…

 

Ha így élsz, akkor ismerlek téged.

Olyan vagy, mit az a gombaszedő ember, kit utam során láttam meg egy erdő szélén.

„Mit csinálsz itt barátom? Hol ennyi ízletes gomba terem?”

„Mit csinálnék?! Szedem az eladható árut!” –felelt nekem, miközben véres kezét jól láthatóan tartotta elém. Majd felkiáltott.

„Látod milyen kegyetlen a világ?! Én jót akarok, de vérzik a kezem!”

„Látom… Na de miért a bokrok alól gyűjtöd a termést, mikor a tisztáson is ott vannak az ételt adó kincsek?”

„Mert akkor az emberek nem látják mennyit dolgozom a jóllakottságukért! Még elfelejtik milyen keserves az én életem s, hogy szenvedéssel telt a világ!”

Na igen. Meg talán nem is foglalkoznak veled annyit… -gondoltam magamban.

Majd így szóltam hozzá.

„Az emberek nem feledik a sebeket, hanem gyógyítják őket az idővel és a csodák isteni erejével. Gyógyírt pedig akkor találsz, ha nem csak az ellenpontokat keresed a Földön, újra meg újra felvakarva így lelked hegeit…”

Erre nem szólt semmit, inkább tovább folytatta munkáját, de beleakadt keze egy nagyobb tüskébe és felcsattant.

„Na tessék! Hát nem megmondtam?! Mit tudsz te az életről?! De ha tudsz valamit, akkor azt mutasd is meg!”

„Rendben. Gyere velem a világba.” -feleltem, és elindultunk.

Mikor a hegyekhez értünk, ő azt mondta:

„Ó milyen kegyetlen világ ez! A szürke, zord sziklákkal és a fagyos hósapkákkal!”

Én így feleltem:

„Azok a sziklák a végtelen múltból születtek, élet búvik meg közöttük, ezért szentség lengi körül őket. A havas csúcsok távol vannak, s nem otthonok ők, de nézd! Mily csodás hatalma a Földnek, ahogy a felhők közé emeli testének gyermekeit…”

Mikor a tengerhez értünk, ő azt mondta:

„Jaj, de hideg van itt a parton! Nyálkásak, csúszósak és vizesek a kövek!”

Én így feleltem:

„Borzongtató a hideg szellő, mi rózsakelyhet csókol arcunkra, összehúzott kabátunkban meleget rejtünk. Csodáld a köveket melyek a víz lelkétől színesek, de nem ott van a mi utunk, hanem a száraz ösvényen…”

Majd a sivataghoz értünk, s ő azt mondta:

„Te jó ég! Hol hát az Isten mikor ilyen kietlen vidék is van a Földön?! Nincs itt még víz sem, szomjan fogunk halni!!”

Ekkor már látva, hogy ez az ember célzottan keresi és ismeri fel a negatívumot, halkan csak ennyit mondtam neki:

„Isten, ki benned lakozik, nem felelős a száraz homok miatt. A te hibád, hogy mindig halott kútból akarsz vizet húzni…”