És elkezdett megnyílni

T. 6 éves kislány, feltűnő, s érthetetlen önbizalomhiánnyal.

A legtöbb feladattól sírva fakad, s nem vállalja azokat. A szülők külön kérésére kezdtem el foglalkozni a kislánnyal. Már az első találkozásunkkor felfigyeltem arra, hogy T. másolt viselkedésmintákat alkalmaz, sokszor helyzethez nem illő módon (a másolt viselkedésmintákon azt értem, hogy T. akkor éppen Alexa kiskutyás “lihegését” és ugatását másolta egy konkrét kérés, utasítás végrehajtása helyett (s ez csak egy példa a sok közül)). Jó. Tehát másol, és alkalmaz.

Elsődlegesen ennek az okát, a hátterét kerestem és találtam meg.

  1. kistestvérében, aki 3 évvel fiatalabb. Aki természetesen (T. meglátása szerint) sokkal nagyobb figyelmet és törődést kap, illetve kapott a kezdeti években, mint ő. Ezért másolta, hogy hasonlítson rá, így vele is jobban kell törődni. A kistestvér persze sok mindent nem tud megcsinálni. Így ő is, T. is sok mindent elkezdett: “nem tudom megcsinálni” módon kezelni. Az egyénisége részévé vált a nem tudom megcsinálni, ügyetlen vagyok…

Itt jön a képbe az értékelés maga. Mivel a gyermek szó szerint minden feladattól sírva fakadt, ezért természetesen mindig és mindenki dicsérve próbálta értékelni, hogy:        Milyen ügyes vagy! stb. A kislány viszont nem változott semmit…

Bíztatásokkal csak azt érték el, hogy a gyermek több figyelmet kapott.

T. a kiscsoportos foglalkozásaimon vett részt, ahol kezdetben mindig csak tapsolással és sikítással dolgozunk (sikítással, amit nagy hatásfokú módszerként alkalmazok). Sikítani nem akart elsőre, de a tapsolásban ügyesen dolgozott. Ennek ellenére, illetve éppen ezért eleinte nem voltam elégedett a gyermekkel, nem dicsértem meg, csak elfogadtam, s “látványosan” a többiek feladatvégzésére fókuszáltam, akik vállalták például a sikítást is (T.-t a szemem sarkából figyelve).

Értékeltem őt, de csak önmaga előtt, s nem szégyenítettem meg.

Talán a második vagy harmadik óránkon vállalta a sikítást a csoporttal. Ekkor kapott egy kis megerősítést tőlem, de semmi többet. Jó az irány…

A következő alkalommal szinte beleszédültem abba, amit mondott:

Kérdésem mindenkihez: – Na mit csináljunk ma?

T. a fülembe súgta: – Sikítsunk.

És elkezdett megnyílni…

Következő lépés a rajzolás volt, amikor mindenki önállóan dolgozik, az utasításaim szerint. Célzottan nehéz feladattal, a követelményt pontosan meghatározva.

Példa: – Mindenki rajzoljon kettő fát és egy létrát! Semmi többet! Csak ennyit!

Ezt én egyszerűen csak gátlásnak hívom, amit minden gyermeknél beállítok.

Óra közben vagy végén: – Sikerült? Kinek nem sikerült? Miért? Mondd el! Mondd el, mihez hasonlít, amit kértem! Mihez nem hasonlít? (viccesen)

És értékelek. Viccesen, hasonlatokkal a rajzról és a kérésemről. Ismerjük meg!

Majd a legfontosabb: – Ki kér segítséget? De a segítséget sosem én adom meg, hanem valaki, aki szépen meg tudta rajzolni az adott formát.

T. ezekben a feladatokban is gyakran hangoztatta: – Én nem tudok.

Sokszor még sírva fakadt. Értékeltem ezért, de minősítés nélkül, mert csak hangosan visszaismételtem, amit mondott:

 – Rendben, te ezt nem tudod. Oké, neked ez nem megy.  – s tovább léptem.

Segítséget nem kért eleinte, de mivel látta, hogy milyen vicces rajzokat készítenek a segítők és segítettek, így néhány alkalom után ő is elfogadta a segítséget.

És elkezdett megnyílni…

Kiderült: meglepően ügyesen rajzol, csak a már kialakult félelmei okán “tudatosan” fojtotta ezt el magában.

 

Negatív értékelés, nem “földbedöngölő” módon rombolással.

Negatív értékelés a gyermek önépítő, a tudásába hitet ültető módszerként alkalmazva…

Leave a Comment

Kapcsolat

Most nem vagyok elérhető. Küldj nekem egy e-mailt, és felveszem veled a kapcsolatot.