Egy délután, miközben lovam csendben poroszkált velem hazafelé az úton, ijesztő jajveszékelésre lettem figyelmes. Elindultam hát a hang irányába.

A folyó partjára érve egy embert találtam, aki a homokban térdelt, és hangosan zokogott. Megkérdeztem tőle:

• Mitől ez a nagy fájdalom barátom? Talán segíthetek…

Rám nézett, és rettenettől kitágult szemekkel felelte:

• Az unokám! Az unokám a vízbe fulladt!
• Mit tehetek érted? És mi történt? –kérdeztem, miközben mélyen átéreztem a bánatát.
• Itt már nincs mit tenni. Az én hibám az egész. Lejöttem az unokámmal a partra. És ő már halott! Jaj! Ó istenem, jaj nekem!

Nem értettem semmit, és nagyon bosszantott a tehetetlenség ami az emberből áradt.

• Na de hol van ő? Mondd már! Mi történt itt?

Rekedten válaszolt:

• Mikor leértünk ide, akkor vettem észre, hogy otthon hagytam a vizes palackot. Haza kellett mennem érte. Gondoltam, addig megvár itt a vérem, azonban mire visszaértem az unokámnak nyoma veszett. Egész biztosan vízbefúlt!

Én ekkor a remény apró szikráját éreztem szívemben és tovább kérdeztem:

• Miért gondolsz mindjárt a legrosszabbra? Addig amíg nem vagy egészen biztos benne, miért kínzod magad fájdalommal? Kerested már a gyermeket a környéken?
• Igen az egész partot bejártam mindhiába. Jaj Istenem! –sírt tovább eltorzult arccal.
• Mondd el nekem mi történt pontosan, hátha csak tévedsz! –kértem ismét.

Az ember kérdés nélkül elkezdte mondani a történetet. Láthatólag nagyon össze volt zavarva a fájdalomtól.

• Miután elindultam vissza a vízért, útközben megbotlott a lovam és felbuktunk, mert hajtottam hisz sietni akartam. Lesántult a szegény pára, ezért a kantárszáron vezettem haza, majd vissza ide. Eltelt így jó három óra mire visszaértem, pedig egy rövidebb úton jöttem az erdőn át. De a gyermeknek már csak hűlt helyét találtam… –beszélt nekem, miközben továbbra is potyogtak a könnyei.

Bennem erre újult erővel ébredt a remény. Hisz nincs itt még semmi bizonyíték arra, hogy a tragédia valóban megtörtént volna. Ezzel együtt pedig harag is született bennem.

• Te ember! Hát itt sírsz?! Mikor még semmi biztosat nem tudsz? Ahelyett, hogy hazaindulnál, hátha utánad ment a fiú, hisz sokáig voltál el, és más irányból is jöttél…!
• Ugyan már az én unokám már biztosan halott… –felelte, miközben kezébe temette az arcát.

Még egy próbát tettem, hogy felemeljem a feleslegesen magára képzelt teher alól

• Azzal, hogy siránkozol, még semmit sem oldasz meg semmit! Hát akkor miért nevelsz meggyőződést biztos tudat nélkül? Itt ülsz, mikor talán hazavárnak! Félve a hiányodtól…
• Engem többé nem várnak, hisz ki is várna? Egyetlen rokonom volt, de már ő sincs. –sírt tovább összetörten.

Megelégeltem…

• Jól van! Keseregj csak, ha úgy gondolod azzal közelebb kerülhetsz a fiúhoz. Akinek otthon emberre van szüksége, nem pedig szánalomra a folyóparton!

Otthagytam, és arra gondoltam: –Vajon az emberek miért vesznek a vállukra fájdalomból épített terhet?

Mert élteti őket a gyötrelem mit uralnak, hisz tudják: bármikor kiléphetnének alóla…